kiállító művészek

 

Románia

Az 1965 és 1989 közötti időszakot Romániaban Nicolae Ceauşescu Kommunista Pártjának hatalma és a vezér egyeduralmának lassú, de előre látható kiteljesedése jellemezte. Ceauşescu 1965-ös megválasztása a vágyott változás ígéretét hordozta: eltávolodást a sztálini rendszertől és kapcsolatfelvételt a Nyugattal. Az autonómia deklarálása a Varsói Szerződés országaitól való elkülönülésben vált egyértelművé 1968 tavaszán, mikor is a – Románia távolmaradásával zajló – katonai invázió pontot tett a cseh kormány reformterveinek végére. Ceauşescut 1971-es kínai és északkoreai látogatása során lenyűgözte az ázsiai totalitárius kommunizmus és a kulturális forradalom. Ennek hatására minden területre kiterjesztette a cenzúra és az ideológiai kontroll szerepét, legyen szó az oktatásról, a kultúráról, a köztérről, vagy a születések számának előírt növeléséről. A politikai hatalom által támogatott hivatalos művészettel párhuzamosan több alkotó kötelezte el magát túlélő technikák kidolgozása mellett. Irónikus és társadalomkritikus munkáik efemer formákban valósultak meg.

 

Peru

Peruban az 1968-as katonai puccsal sajátos diktatúra vette kezdetét, amely az oligarchák hatalmának megtörését és radikális reformok bevezetésével ipari modernizációt hirdetett, ugyanakkor azonban folyamatos rendőri fenyegetettséget idézett elő. A hetvenes években a művészeti intézményrendszer konceptuális alapú kritikája mellett a kollektív munkamódszerek új formáit bevezető, a katonai kormány támogatását élvező helyi andoki kultúrával dialogizáló törekvések váltak hangsúlyossá.
A katonai kormány válsága és a demokrácia 1980-ban történt helyreállítása a kritikai gondolkodás új lehetőségét teremtette meg. Mindez egybevágott a „Fényes Ösvény” elnevezésű radikális fegyveres szerveződés kormányellenes harcával, amely a lakosság széles rétegeit veszélyeztető, úgy a zendülő csoportok mint a hadsereg által vezényelt öldökléssé szélesedett.
A nyolcvanas évekre több, a közösségi művészet felé elkötelezett csoport tevékenysége nyomán a képzőművészet a politikai kritika és újraértelmezés − az “andoki modernizmus”-on nyugvó − terepeként vált ismertté, míg mások performanszaikkal és intervencióikkal a veszélyeztetettség fizikai és pszichikai hatásainak allegorikus értelmezését nyújtották.

 

Argentína

Argentína történetének fájdalmas fejezete a hatvanas évektől a hetvenesek elejéig – a politikai radikalizáció és konfrontáció idején – a képzőművészetet is felkavarta. Úgy tűnt, a politika és a művészet ugyanazt a felgyorsult ritmust követi annak érdekében, hogy beavatkozzanak a történelem szédítő folyamába és a megkerülhetetlen forradalom kiváltotta változásokba. Az 1976-ban végbement újabb katonai puccs azonban brutális módon torlaszolta el e tervek horizontját. A művészetnek új kritikai stratégiákat és túlélő technikákat kellett kifejlesztenie, hogy az államilag szabadjára engedett terror idején a fennmaradás lehetősége ne vesszen el. .A test és a terület az avantgárd művészet kulcsfogalmainak számítottak. A test, mint az individuális és a kollektív tapasztalat, a személyesség és a nyilvánosság artikulálásának és egymásra vonatkoztatásának konfliktusos tere, a politikai cselekvés letéteményesének számított: olyan disszidens funkciókat hordozott magában, melyek az elnyomó apparátus által az emberekre kényszerített szabályok megtörésére, felforgatására használhatóak.
A közterek „megjelölésének” gyakorlata taktikus módon – a „sodródás, bóklászás” (dérive) költőségét használva – avatkozott a felülről megállapított rendbe, ahol a városi gazdaság komplex és aszimmetrikus hatalmi viszonyokat honosított meg, hierarchiákat épített ki, határokat rajzolt és tartott fenn.
Ebben az értelemben a test és a terület kapcsolatai – a jelentés megváltoztatásának zavart keltő és költői eszközeit használva – a kritika élével rajzolták újra a fenyegetettség térképét és radikális javaslatokkal ásták alá az uralkodó rendet.

 

Chile

A chilei katonai diktatúra (1973–1990) alatt uralkodó politikai, társadalmi és kulturális viszonyok nem csupán a művészet jelentéshordozó képességére voltak hatással, de formáira is. A megszakítottság, töredékesség, széttartás, szakadás és újraépítés mint tapasztalati és szimbolikus megfeleltetések mind a mozgó- mind az állóképeken visszatérnek. Az elnyomás generálta konfliktusok az emberek mindennapi életének részét képezték, a művészeti rendszer pedig láthatóvá tette ezeket, miközben a művészet nyelve halk – és elhallgattatott – harctérré változott.

 

Brazília

 

Spanyolország

 

Szovjetunió

  • Kollektív akciók (A. Monasztirszkij, V. Miturics-Hlebnyikova, N. Alekszejev, G. Kizevalter, N. Panyitkov, M. K., A. Abramov.)

 

Magyarország

 

Német Demokratikus Köztársaság